Arról a szóról, hogy balkán, sokminden juthat az eszünkbe. Például egy hely, ahol minden nép pikkel az összes többiért valamire, vagy egy-két háború, vagy néhány indokolatlanul temperamentumos emberke. Nekem azért inkább a fain rézfúvósokkal megspékelt szláv népzene, meg az a montenegrói életbölcsesség, miszerint a boldogság az amikor ülsz egy fa alatt, semmi dolgod nincs, és van nálad szárított kecskehús meg pálinka sokkalta hamarabb ugrik be nekem, valamint jónéhány ugyan finom déli étel. Ez utóbbi nem is meglepő, hiszen -mint a Dorogi-kiflis bejegyzésben is írtam- jócskán volt részem balkáni behatásokban gyerekkoromban, és külön kis hedonista sarka van ennek a kultúrának keringési rendszerem motorjában, és ezért is döntöttem úgy, hogy új rovatot indítok a blogon. Filóztam egy jó adagot azon, hogy mivel kezdjem, de végül arra az ételre esett a döntés, ami a Feketicsi reggeleim elengedhetetlen része volt (amikor nem a valamiért indokolatlanul finom szerb pulykapárizsit ettem t